Esti eső

Az eső hull, nem vigasztalja semmi. Dörög, villámlik, mindent szétrombolna. A fényes nappal éjszakába fordul, És olyan messzinek tűnik a holnap. A mellkasom fáj, lelkem kiszakadna, Mint mágnes, vonzza magához a párja. Minden törekvése falba ütközik, Húzóját csak passzív gyűlölet várja.

Semmi sem számít, menekülnék hozzád. Más a Földön nem nyújt vigaszt számomra. Minden, ami az éjszakában maradt, Csillagunk, mely ragyog mindkét városra. Bár most hang nélkül, könnyezve ordítok, És nem látom a túloldalt felkelő napot, Tudom, hogy ott van, és megint felbukkan, Felszárítja lelkünk, mikor ránk ragyog.


2018. október 16.